Shamila: Interjú

Németh Imre, a Citistar online magazin főszerkesztője interjút készített velem. Az eredetit az oldalukon, a másolatot pedig itt olvashatjátok.

Mondanál néhány szót magadról? Mit érdemes tudni rólad?

Gyermekkorom óta része az életemnek a tánc, a mozgás. Olyan ez számomra, mint a szerelem, nem tudok nélküle létezni. Óvodás koromban balettra jártam, az általános iskolában társas táncolni, majd aerobikozni kezdtem nagyon keményen. Középiskolás koromban a jazz-balett volt a nagy szenvedély, és viszonylag későn, harmincéves koromban kezdtem el az orientális tánccal – közismertebb néven hastánccal – foglalkozni.

Egy fotó 1991-ből, ami Pécsett készült. 1992- Pécs - Jazz balett előadás.
Egy iskolai rendezvényre készítettem fel
a lányokat egy táncos produkcóval.

2006-ban, az első Mahasti gálán. 2007-ben Mahasti Hastáncstúdió gálaestjén.

Mióta foglalkozol a hastánccal? Miért kezdtél el hastáncolni?

A célom már a kezdetektől komoly volt, így 2005-ben beiratkoztam Budapesten a Mahasti-Magyar Hastáncintézet hastáncoktató szakára, ahol 2007-ben a hastáncoktatói oklevelet is megszereztem. Időközben már másodévesen oktattam, és a kezdetektől jártam különböző fellépésekre, amit nem bántam meg, mert így tudtam egyre több rutint szerezni. A színpad ekkor már nem volt számomra ismeretlen, hiszen általános iskolásként is rendszeresen szerepeltem az énekkarral vagy a színjátszó szakkörrel, illetve a középiskolás évek alatt gyakran léptem fel egy jazz-balett társulattal is. A hastáncoktató szakon pedig különösen hasznosítani tudtam a kreativitásomat. Koreográfiákat már 13 éves korom óta készítek, és szerencsére mindig volt alkalmam be is mutatni őket… Az orientális tánc közben az életformámmá vált, imádok előadni, imádok koreográfiákat összeállítani és oktatni. Nagyon jó érzés látni a tanítványaimat kibontakozni, látni őket nőiesedni. Észrevettem, hogy nemcsak a tartásukban, hanem a hétköznapi megjelenésükben is sokkal jobban figyelnek magukra, és igényesebbek lesznek önmagukkal szemben a táncos lányok. Olyan jó érezni, hogy a részese vagyok annak, amit látok rajtuk: ahogy egyre jobban érzik magukat, magabiztosabbakká és nőiesebbé válnak.

2007. március - Mohácson, az Ifjúsági Centrum rendezvényén.

2008-ban Mohácson, az első csoportommal az I. Shamila Orientális Táncgálán.

Kinél tanultál? Kinek köszönheted a tudásod?

Szmolinka Eszter Mahasti az, akitől a legtöbbet tanultam, és a mai napig büszke vagyok rá, hogy tőle tanulhattam. Soha nem felejtem el, amikor először láttam őt táncolni. Csodálatos, nagyon nőies és bájos volt. A hastáncoktató szak elvégzése alatt folyamatosan jártam hozzá magánórákra is. Természetesen voltak mások is, akiket megkerestem, attól függően milyen stílusban szerettem volna elmélyülni. Improvizatív stílust és önkifejezést Nesétől, klasszikus stílust Shabatól tanultam, de rendszeresen jártam és a mai napig járok különböző magyar és külföldi mestertanárok workshopjaira. Nagy hatással volt rám a külföldiek közül például Mahmoud Reda vagy Hossam Ramzy tánc filozófiája, Serena Ramzy és Jillina stílusa.

Mahastival 2009-ben, és 2010-ben Szombathelyen, az általam szervezett I. Savaria Hastáncfesztiálon.

Hossam és Serena Ramzyval 2008-ban Budapesten.

Van-e példaképed? Ha igen, ki az és miért?

Van példaképem, de nem a hastánc világából, ami persze nem azt jelenti, hogy nem nézek fel nagy táncosnőkre - sőt, több is van, akire felnézek... A nagy példakép számomra Madonna, akiért már gyermekként rajongtam, és felnőttként nagyra értékelem a munkásságát, profizmusát, erejét, kitartását. Két koncertjén is volt szerencsém személyesen ott lenni, és nem csalódtam. Ő egy olyan nő, aki a saját erejével, szorgalmával és mondanivalójával ért el nagy sikereket. Imádom a showt, amit a fellépésein csinál, mindig a maximumra, a legjobbra törekszik.

Mi kell ahhoz, hogy valaki igazán jó hastáncos legyen?

Ahhoz hogy valaki jó hastáncos legyen, a legfontosabb a tánchoz való alázat, nagyon sok szorgalom és gyakorlás. Nem elég csupán – és ugyanakkor nem is feltétlen kell – a tehetség, persze sokat számít, ha van. Tisztában kell lennie egy táncosnak, hogy hol tart, és nem szabad elfelejtenie azt sem, hogy folyamatosan fejlődnie kell.

2013-ban Kőszegen, a Kelet Varázsa Nyugaton Hastáncfesztiválon.

Mivel töltöd szívesen a szabadidődet?

Szabadidőm nem sok van, de nem bánom, mert szeretek dolgozni. Kihasználom az időmet új táncok, koreográfiák készítéséhez, gyakorláshoz. Nagyon szeretek fotózni vagy futni, mindkettő tökéletesen kikapcsol. Imádok úszni, olvasni és együtt tölteni az időt a párommal vagy barátokkal.

Rengeteg sikert értél el a szakmában. Miket emelnél ki ezek közül?

Értem el sikereket, amikre természetesen büszke is vagyok, de nem akarok megállni. Soha nem vagyok elégedett. Én nem azt tartom a legnagyobb sikernek, ha én, egy tanítványom, vagy bárki egy-egy versenyen jól szerepel, szép eredményeket ér el. Persze, fontos a szakmai elismerés és az oklevelek vagy kupák is. De amikor teljesen ismeretlen emberek előtt táncolok, vagy táncolunk a csoportommal, és visszatapsolnak minket, amikor fellépés után odajönnek gratulálni, és megkérdezik, hogy ki készítette a koreográfiát, és őszintén azt mondják, hogy a legjobb volt, amit eddig láttak, az egyszerűen szárnyakat ad, ez az, ami számomra az igazi sikert jelenti. Többször is volt már ilyenben részem szólóban és csoporttal egyaránt.

Tánc Világnapja - Szombathely, 2013 Foto: skracyfoto

Merre láthatott benneteket a közönség az elmúlt időszakban? Visszatekintve, melyek voltak a legemlékezetesebb fellépések?

Utoljára egy bálban táncoltunk Körmenden, és születésnapi meglepetésként hívtak bennünket egy szombathelyi rendezvényre.

Volt pár emlékezetes fellépés. A legemlékezetesebbek azok, ahol nagy tapsban és elismerésben részesültünk, mint pl. Pertlsteinban (Ausztria) a helyi Pipaklub 15 éves jubileumi ünnepségén, a kőszegi hastáncfesztiválon, vagy az utolsó két – már említett - fellépésen. Szólóban egy tolnai hotelben, illetve egy pécsi rendezvényen kaptam hatalmas tapsot, ahol ráadást is kértek. De azok a rendezvények is emlékezetesek maradnak, ahol pl. vagy a lejátszó szól nagyon halkan, vagy megakad a lemez. Szerencsére ezek is általában jó kimenetelűek, a közönség lehet, hogy ezekből nem is vesz észre semmit, de számunkra mégis maradandó élmények, amikre mosolyogva emlékezünk vissza. Ide sorolhatnám még a jótékonysági rendezvényeket is – amelyekre mindig szívesen megyünk –, ahol elég a fogyatékkal élők arcát látni, akiknek örömet okozunk.